Izgatottan vártam ezt a napot, hiszen Gergő a kisunokám, ahogy ezt előzetesen megbeszéltük, ma délután kell, hogy megérkezzen. Talán húsz éve volt, mikor utoljára láttam, én akkor lehettem tán vagy hetven. Kis létszámú családunkat itthagyta, mert késztette a megismerés vágya és elhatározta, hogy tesz egy nagy a világot körülölelő tanulmányutat, ilymódon tökéletesítvén magát a szakmájában.
Már egy hete is van, hogy megérkezett és megbeszéltük, hogy kihasználjuk ezt a szép májusi időt és feljön hozzám a hegytetőre, majd kiülünk a sötét éjszakába és reggelig beszélgetünk, miközben megfigyeljük a környéken kószáló madársereglet hajnali énekét.
A városban éltem én is valamikor ifjú koromban, de elvonultam, mert életem nagy álma mindig is az volt, hogy közel legyek a természethez. Ez a nagy természethez való vonzalom, talán azért is van, mert a mérnöki pályafutásom során állandóan körülvett mindenféle technológia. Informatikus voltam. Azokban az időkben kezdődött el az a folyamat amikor a számítástechnika elkezdett átitatni mindent. Gergő, talán mert rengeteget meséltem neki a dolgaimról, átvette a szerepemet a világban.
A cirkáló, ahogy manapság a körzeti busz-járatot hívják és amivel Gergőnek is érkeznie kellett, pontosan kétóránként ér ki a tetőre. Érdekes egy megoldás ez. Tulajdonképpen majdnem ugyanaz mint régen a buszok voltak, azzal a kis különbséggel, hogy képes ez a jármű menetközben kapcsolódni a távolsági járatokhoz. Ilymódon az utasok úgy jutnak el az egyik helyről a másikba, hogy felülnek egy cirkálóra, ami állandóan járja a saját köreit, onnan átszállnak a távolsági járatra, ami a két végállomás között sosem áll meg, majd onnan újra egy másik cirkálóra ami az autópályáról beviszi őket, a lakott területekre.
A kapuban álldogáltam és vártam, egyszercsak a MultiCo megzörrent zsebemben, így adván tudtomra, hogy valaki kapcsolatba szeretne lépni velem. Kirángattam a zsebemből a kis készüléket, megmarkoltam, hogy kapcsolatba léphessek vele. Majdnem azonnal, kirajzolódott az agyamban a készülék által sugárzott kép, és benne az üzenet, hogy Gergő engedélyezte, hogy láthassam helyzetét. Az üzenet elfogadása után, egy térkép gondolatával utasítottam a készüléket, amely ilymódon átkapcsolt és láthatóvá tette nekem, amint a gyerek épp átszáll a távolsági járatról (a térképen ez mindig kis zöld pont) a felénk tartó cirkálóra (ez meg kék). Izgalom vett erőt rajtam, zenét akarok, gondoltam, dinamikusat, olyat amitől rugalmasabbnak tűnik majd a járásom, a gyerek ha megjön ne az legyen az első benyomása, hogy hű de egy vén trotty a tatám. A készülék szorgalmasan keresgélt valami ínyemre valót, két-három fintort idéző gondolat után, meg is találta a megfelelőt. Talán egy félóra telhetett el amikor az agyamban újra megjelent a térkép, ezúttal a kis kék pont már a mi településunk közelében volt látható. Megérkezett, a küszöbön megállt, körbenézett és kibökte: ugye van neked itthon bignet? Tudod, én is nagyon örülök, hogy újra látlak, mondtam, de miről beszélsz mi az a bignet? A feleségem a Gergő nyakába borult és a viszontlátás öröméből fakadt könnyeit igyekezett elfolytani. Informatikusok, mondta élcelődő hangon a feleségem, húsz éve nem látták egymást csak mindenféle ketyerén keresztül és máris a is a szakma az első.
A kert mélyében a két vén tölgyfa alatt volt az én kis gyékényfödelű elvonuló helyem. Ha magányra vágytam ide szoktam kiülni és elmélkedni a világ dolgain. A Szentély, ahogy gúnyosan nevezték a háztájiak. Nem zavart a gúnyolódás, mert nekem valahol legbelül az volt. Nem volt nagy dolog, volt ott egy öreg hintaszék (a mai alkalomra még kivittem egyet), egy kis asztal, azon meg a pipám. Ide ültünk ki, ahogy leszállt a nap, hogy kibeszéljük az élet dolgait.
A hintaszék napszítta zöld vászna megfeszült hátunk mögött, ahogy belesüppedtünk. No, bíztattam Gergőt, akkor mi is az a bignet? Olyan internetféle, kezdett bele a magyarázkodásba. Ajaj, kisunokám amikor én ide ideköltöztem, akkor még a meggyötört internet-kettő volt, aztán meg hallottam egyet s mást de folytasd csak, hallgatom. Hát tudod tata, mondta, ez azért egyszerűbb mint gondolnád. Az internetes időkben csak mindenféle számítógépes adat jött-ment a kábeleken, a többi mint például a telefon, tévé, mobiltelefon azok mind mind külön hálózatban működtek, és működnek még mindig néhány helyen, például itt is fent a hegyen. De aztán kitalálták, hogy a sok összevissza kábel meg rádióadó túl költségessé és komplikálttá teszi az egész rendszert ha azt egynek tekintjük. Ígyhát beleraktak mindent egy üvegszál-kábelbe és az lett a bignet. Például a MultiCo - amit te is használsz és az égvilágon mindenféle kommunkikációt lebonyolíthatsz rajta - ahhoz, hogy mindenütt működjön, a kábel bizonyos szakaszain található modulátorokkal kommunikál. És a mai nap üvegszál már mindenütt van. Sőt már olyan szerkezetek is vannak, melyek állandóan ott lógnak a kábeleken és képesek mérni az abban utazó fény útját és kiszámítják hogy az illető kábel a földben mikor merre mozdul el, és ilymódon a földkéreg mozgását is megfigyelik. Tudod tata, mondta, mikor kicsi voltam és te nekem meséltél a világról, volt egy időszak amikor nagyon féltem a jövőtől, minden olyan komplikált volt akkor, ezerféle szabvány és megoldás egy bizonyos dologra, de szerencsére az emberek rájöttek, hogy a dolgokat ha leegyszerűsítik, sokkal nagyobb lépéseket tehetnek a fejlődésben.
A hintaszék lába megreccsent, ahogy előredőltem a pipám után, majd komótosan kapargatni kezdtem a beleüszkösödött dohányt, és miközben kiborítottam a tenyerembe a fekete üszköt a kopott pipafejből, Gergő nem állta meg hogy hozzám ne vágja, mint mindig mikor pipázok előtte, hogy “Mire jó az a bűzlő pipa?”. Tudod, mondtam, van amikor a fejemben túl sok a gondolat, az egyik a másikat üldözi, magyarázatokat keresek de olyankor újabb kérdések merülnek fel, és akkor fogom ezt a pipát, kiülök ide, és csak én vagyok meg a néma füst. Az idő ilyenkor megáll, a gondolatok, talán egy pillanatra ők is, és akkor a lelkem, mint a levegőért kapkodó fuldokló gyertyaláng ha újra erőre kap, elönti a testem és élvezi az agyam zsarnokságának pillanatnyi szünetét. És ez az érzés fiam…
Jól van, szakított félbe, tudod te mik vannak már nagyobb városokban? Na mi, kérdeztem, visszatérve a beszélgetésünk fonalára. Hát tudod, kezdte, a városban ahol laktam, például már nem is léteznek azok a számítógépek, melyeket mindketten ismerünk. Minden tömbház alatt a föld mélyén van egy komplikált szerkezet, amely rá van kötve a bignetre. Minden ilyen szerkezet az egész fölötte lakó családnak, és általában vannak olyan negyven és száz között, igyekszik kielégíteni minden modern kommunikációs igényét. És eközben, mivel hatalmas kapacitásról beszélünk, a sok termelt hőt leadja a tömbház fűtésrendszerének. És ez még nem minden, szerkezet rendelkezik több mélyrenyúló szondával. A szondák által felhozott alacsony hőmérséklet és a szerkezet forró környezete között akkora a hőmérséklet különbség, hogy minden ilyen szerkezet rendelkezik egy Hamman generátorral, és mint azt tudjuk ez képes elektromos áramot termelni ha az egyik részét hidegnek a másik részét meg melegnek tesszük ki. Így a szerkezet áramellátása nagymértékben kompenzálódik.
Mesélj inkább a szerkezetről, mondtam, miközben intettem Gergőnek, hogy vegye halkabbra a szót, mert a közelben megszólalt egy bagoly, és félfüllel megpróbáltam követni bánatos huhogását. A szerkezet, folytatta, két részből áll. Az egyik része egy kis gyár, amely egy megadott utasításkészlet szerint nanotechnológiával kis chippeket állít elő, és azokat beépíti a szerkezet második részébe, amit egy állandó fejlesztés alatt álló számítógépnek kell elképzelni. Hé, állt meg a levegőbrn a pipa és a füstje, mii, hogy önmagát fejleszti egy gép? Igen, felelte, ezt úgy képzeld el, hogy lakik egy tömbházban negyven család, ezek mindegyike szeretné használni a következőket: MultiCo, tévé, bignet, játék. Van minden lakrészben egy-egy SmartDisp készülék, tudod az a monitor-tévé amely kivetíti a billentyűzetet és az egeret az asztalra vagy más kívánt helyre, de nevezzük csak terminálnak. Ezen a terminálon leadja minden család, hogy bizonyos típusú kommunikációból, mennyit szeretnének használni, a készülék a föld alatt legyártja a nanochippeket és összerak negyven a kívánságlistának megfelelő gépezetet, kiszámítja rá a havi bért és elindul a szolgáltatás. Mindenki boldog mert csak azt kapja amit kért.
A szerkezet, folytatta nagy lelkesen Gergő, ezután havonta kérdéseket intéz a családok minden tagjához és felméréseket végez a teljesítménnyel kapcsolatban. Ha például az egyik családból egy gyerek panaszkodik, hogy a repülőszimulátora nem teljesen élethű, a szerkezet egy teszt alapján megtudakolja, hogy mi az elvárás és a családnak végzett szolgáltatásait korrigálja. Ilymódon a földalatti szerkezet egyik része állandóan fejleszti a másik részét, nincs már az amit meséltél, hogy a gyártók eladnak valamit, és aztán egy pár hónap múlva kiadnak egy újabbat ami többet tud de azt megint meg kell vásárolni. Röviden, a fejlődéshez az ötleteket az emberektől nyeri a szerkezet és nekik bérmentve is fejleszti ki. Természetesen, minden kerületben van egy hivatal, ahol a szakemberek ellenőrzik a fejlesztés menetét, és kiszűrik a degenerációra és rombolásra utaló utasításokat.
Elhallgattunk, egy pacsirta hangja szólalt meg a pirkadó égbolton, hátradőltünk a hintaszékben, a hasadó hajnal mint templomi orgonaszó itatta át agyunkat, később, valahol mögöttünk egy seregélypár kezdett el udvarolni egymásnak, szorosabbra fogtam a pipát, a hintaszék nyikorgása elveszett az ébredő természet hangjai között, elbóbiskoltunk.
(3 szavazás, átlag: 5 az 5-ből)
Loading ...
(2 szavazás, átlag: 4.5 az 5-ből)
